Te hogy állsz az Evangéliumhoz? Nem azt kérdezem, hogy személyesen ismered-e, hallottál-e róla, hanem hogy elmondod-e másoknak, hogy mi az Örömhír. Mert persze mind tudjuk azt az igeverset, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését (Rm 8:19), de megértjük ezt? Megéljük ezt? Te hogy állsz hozzá? Akarod, hogy az Evangélium irányítsa a körülötted levők életét? Akarod, hogy az legyen a mindennapok mozgatórugója? Ha akarod, akkor az miben látszik meg?

Platón a következőt mondta:

"Ha bölcs és becsületes polgárok lemondanak arról, hogy saját maguk irányítsák a közösség életét, akkor az lesz a büntetésük, hogy ostobák és gazemberek fognak uralkodni rajtuk."

Ha a Krisztust követő emberek lemondanak arról, hogy a saját magul által megtapasztalt Evangélium irányítsa a közösség életét, akkor az lesz a büntetésük, hogy az istentelenek és gazemberek fogják irányítani a világot. Mert persze mondhatjuk, hogy ez a gonosz világ így, a bűn úgy, meg a sok istentelenség, ami körülvesz minket, de a kérdés, hogy mi elvisszük-e az evangéliumot magunkkal a mindennapokba? Nem azt kérdezem, hogy készek vagyunk-e evangélistákká lenni, hanem azt, hogy akarjuk-e, hogy az Evangélium irányítsa a mindennapokat? Ha azt akarom, hogy legyen házam, akkor vagy nekiállok építkezni, vagy pénzt teszek félre, vagy hitelt veszek fel, amit aztán folyamatosan fizetek. Teljesen mindegy, milyen formában, de áldozatokat vállalok azért, hogy legyen házam. Feladok valamit azért, hogy valami más legyen.

Elgondolkodtam azon, hogy mit adnék fel a jelenlegi életemből azért, hogy más emberek megismerjék Istent. Szörnyű eredményre jutottam: jó szívvel semmit. Nem akarok lemondani semmiről az életemből azért, hogy mások megismerjék Istent. Na jó, ha valaki becsöngetne ma este, hogy meg akar térni, akkor nem küldeném el, ha jól szituált lenne, de ha bűzlene és koszos lenne, akkor inkább nem akarnám behívni a lakásomba. Lehet, hogy most azt gondolod, hogy hogy mondhat ilyet egy lelkipásztor, de ez az őszinte tény, még ha szégyenletes is. Ilyen keresztény vagyok. Mondhatni ilyen módon követem (vagy épp hogy nem követem) Krisztust.

Ezek után bűnvallást tartottam. Bűn az, hogy nem vagyok kész minderre, hogy ilyen módon állok a dolgokhoz. De tudjátok, amikor imádkoztam, nem tudtam azt mondani őszintén Istennek, hogy most már kész vagyok arra, hogy használjon. Nem mertem ezt mondani, mert féltem, hogy mit kell feladnom és elveszítenem, ha odaadom magam Istennek. Végül azt kértem, hogy formáljon tovább, hogy tudjak feltétel nélkül engedelmeskedni Neki. De még ez is ijesztő.

Most úgy érzem magam, hogy mindezzel eddig lemondtam arról, hogy az Evangélium irányítsa a körülöttem levő emberek életét, és még most sem tudok minderre igent mondani. De szeretnék; és bátorítalak benneteket, hogy szánjatok ti is időt mindennek az átgondolására!

Tized. Félelmetes szó. Vannak, akik ha meghallják, máris kikelnek magukból. Ez nem aktuális manapság! Az egyházak úgyis csak a pénzünket akarják! Hadd dönthessem el én, hogy akarok-e adni!

De mi van akkor, ha nem a pénzedről van szó?! Mi van akkor, ha Isten például azt mondja, hogy adj tizedet az idődből? Mi lenne, ha mindenből tizedet adnánk. Nem csak a vagyonunkból, hanem az időnkből is.

Ez azt jelentené, hogy naponta 2 óra 24 percet kellene Istennek adnunk. Lássuk csak, mit jelent mindez.

Imádkozunk evés előtt. Ez talán másfél perc összesen, ha elhúzzuk, bár én személy szerint csak egy, max két mondatban szoktam imádkozni. Aztán Istennel töltött idő, kb 20 perc, ami bibliaolvasással, imádsággal telik. Aztán… Aztán ennyi. Oké, de ott van még a házi csoport, a vasárnapi istentisztelet, szolgálatok, egyéb alkalmak. Nézzük meg akkor egy hétre lebontva az egészet!

Egy hét 168 óra, annak a tizede 16,8 óra, azaz 16 óra 48 perc.

Az egyéni csendességekre számolok napi 20 percet átlagként. Az 140 perc, azaz 2 óra 20 perc.

Az étkezések előtti ima 10,5 perc egy héten.

A mindennapokban elénk kerülő imatémák újabb 1,5 perc naponta, tehát 10,5 perc egy héten.

Istentisztelet és legyen még kis beszélgetés is utána, 2 óra.

Ha valaki még szolgál is és arra készül (takarítás, dicsőítés, technika, gyerekalkalmak és sok minden másféle szolgálat), akkor az 1,5-3 óra, legyen most 2,5 óra, adjunk neki bőven időt.

Ott van még a házi csoport is, legyen az is 2 óra.

Esetleg van még valami más alkalom, vagy épp olyan esemény, ami kéthavonta egy napot jelent (konferencia, bibliaiskola, egyéb alkalom), egy hétre lebontva legyen ez még 1,5 óra.

Ha tehát valaki mindezt gyakorolja, akkor az 2 óra 20 perc + 10,5 perc + 10,5 perc + 2 óra + 2,5 óra + 2 óra + 1,5 óra = 10 óra 41 perc. Tehát még mindig ott van 6 óra 7 perc „hiány” az életünkben.

Ha ezt a bő hat órát imádságra fordítanánk, de akár csak a felét ennek, hatalmas változások indulnának be. Egyfelől bennünk, hiszen ezt az időt Isten közelségében, Vele közösségben töltenénk el, ami drasztikusan átformálna minket. Megtanulnánk felismerni a hangját, érteni Őt, mint a juhok a pásztorukat.

Ha hetente 6 órát Isten igéjének a tanulmányozására fordítanánk, mennyi mindent megértenénk és megismernénk a Szentírásból. Látnánk az összefüggéseket, jobban értenénk a próféciákat, értenénk Isten gondolkodását, mentalitását.

Heti 6 óra szolgálattal mennyi ember felé tudnánk tenni. Eléjük élnénk Krisztust, ahogy az ÚR példát adott erre a lábmosással. Szolgálnánk másoknak, hogy ők is megismerhessék Krisztus kegyelmét, gondoskodását!

6 órányi készséggel az Evangélium megosztására át tudnánk menni a szomszédunkhoz segíteni felvágni neki a fát, rendbe tenni a kertet, vigyázni a gyerekére, miközben/miután meg tudnánk osztani velük az Evangéliumot.

487 perc dicsőítéssel töltve megtanítana felismerni azt, hogy minden Istentől van, hogy mennyire szükségünk van Rá, hogy milyen fontos az ÚR jelenléte számunkra. Megkapná Isten az Őt megérdemlő helyet az életünkben.

Hetente 4 emberrel tudnánk másfél órát eltölteni közösségben, hogy egymást építsük, erősítsük, támogassuk. Megerősödne a közösség közöttünk, építenénk egymást, támogatnánk a másikat, erőt öntenénk beléjük és ők is belénk.

Sorolhatnám még hosszan, de azt hiszem, már mindenki érti… Nem lenne rossz dolog, ha tizedet adnánk az időnkből Istennek. Ez talán segítene megértetni velünk azt is, hogy mi az előnye és értelme tizedet adni szó szerint mindenünkből Istennek…

Cristiano Ronaldo. Kevés ember nem hallotta a nevét az elmúlt hetekben. Egyesek szeretik őt, mások – dührohamai és kirohanásai okán is – egyszerűen csak „Hisztiano” Ronaldonak nevezik.

Én személy szerint nem vagyok a rajongója. Már kifejezetten nagy játékosnak tartom, de a viselkedése, húzásai a pályán kifejezetten ellenszenvessé tették számomra. Egészen z EB-döntőig.

A pályán a szokásos módon játszott, nem volt benne semmi különös. Aztán jött az a bizonyos sérülés, ami miatt le kellet őt cserélni. Elképzeltem, milyen érzés lehet ez valaki számára, aki egész életében arra készült, hogy egy ilyen bajnokságon játszhasson, de most ez az álom ezer darabra tört. Romokban hevert zokogva a hordágyon, ahogy álmai helyszínét el kellett hagynia.

Mégsem adta fel! Miután annyira rendbe rakták, hogy tudjon járni, visszajött a pályára, és nem csak nézte a meccset, hanem benne élt a játékidőben. A társait megállás nélkül bátorította, bíztatta, hitet öntött beléjük, nem hagyta nekik, hogy feladják. Olyan volt, mint aki még most is játszik. Egyszerűen győzelembe hajszolta a csapatát.

Hogy ez miként történt, azt sokan kritizálják. Nem is ezzel akarok most foglalkozni. Inkább azon gondolkodtam el, hogy mi szükséges ahhoz, hogy a gyülekezetben mi is így bátorítsuk egymást. Mi az, ami megvolt C Ronaldo-an, de nincs meg bennünk? Mi vitte őt erre és mi gátol meg minket abban, hogy ilyen hévvel, ilyen odaadással álljunk egymás mellé. A jól ismert igevers azt mondja, hogy „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Jn 13:35. Mi kell ahhoz, hogy mi Ronaldo lelkesedésével tudjuk egymást előre vinni? Minek kell bennem változnia ahhoz, hogy ezt tegyem? Végül pedig: hová vinné el mindez a hozzáállás a gyülekezetünket?